Gyönyörű koradélután volt, a legtöbb gyerek vígan játszott tanítás után, minden megtelt az ifjúság örömteli hangjaival. A fiúk valamilyen labdasportot űztek, vagy bandába verődve próbáltak a lányok kegyeibe férkőzni, míg a kifinomult hölgyek egy része csatlakozott a futkározókhoz, másik része pedig viháncolva szemlélte a bandázókat.

Az igazán szívet melengető összképet mindössze egy kisfiú rontotta, vagyis inkább ő nem illett a többi közé. Egy fa árnyékában üldögélt, teljesen egyedül volt, s csak nézte a többieket, akik egy másodpercnyi figyelemre se méltatták őt. Talán sokaknak úgy tűnhet, hogy a fiú magányos volt, a többi gyerek társaságára vágyott, de akik ezt hiszik, azok tévednek.

Elliot Grant szívesebben húzódott háttérbe, ha tehette, mivel nem volt társasági ember, különcnek érezte magát, ha társai között volt. Nem tudott velük szót érteni, ugyanis őt nem igazán hozták lázba azok a dolgok, melyek a legtöbb korabeli fiút érdekelték. Tekintete azonban minduntalan a vidám gyerekek felé fordult.

Békés szemlélődését csak egy idősebb fiúkból álló banda zavarta meg, melynek tagjai ferde szemmel néztek a magányos fiúra. Odamentek ahhoz a fához, melynek árnyékában pihent, és megszólították őt.

- Hé, te kis zseni! Miért nem játszol, mint más normális emberek? – kérdezte gúnyosan a bandavezérnek tűnő, legmagasabb fiú.

- Nézzétek már, a tökmag megijedt! – vihorászott egy másik.

- Gyere, zsenike, majd mi játszunk veled, ha más nem akar! – vigyorodott el gonoszan az első, majd az ingénél fogva felrántotta a földről Elliotot.

Mikor a kisfiú már álló helyzetben volt, a vezér taszított rajta egyet, s így a földre huppant. Ekkor egy másik fiú kapta fel őt és ellökte, majd valaki ismételten talpra állította és ellökte. Mikor ezt megunták, nekiálltak pofonokat osztogatni, igaz, nem olyan erőseket, hiszen az iskola területén voltak még.

Néhányan felhagytak addigi tevékenységükkel, hogy megnézhessék mi folyik a banda és Elliot között. Körbeállták a verekedőket és hangosan bíztatták a feleket, ami javarészt abból állt, hogy az éppen aktuális bandatag nevét kántálták. Lassan haladtak előre, így egy idő után a tömeg és az annak középpontjában lévő verekedők kiértek az iskolaudvarból, s immár a nyílt utcán harcoltak.

A küzdelem eléggé egyoldalú volt, mivel a kisfiú igyekezett védekezni, de támadni már nem tudott. Éppen a bandavezér küldött felé egy nagy rúgást, mikor az egyhangú háttérzajba valami más is keveredett. Valaki kiabált, és a hangja egyre közelebb férkőzött a nagy tömörülés közepéhez, majd hamarosan megjelent egy barna hajú kislány.

- Állj! Hagyjátok már abba! – kiabált rá a nagyokra. – Nem mondta édesanyátok, hogy nem szép dolog a nálatok kisebbeket bántani?!

- Köhög a bolha, mi? – nevetett az egyik fiú, majd taszított egyet Ellioton, hogy szemléltesse, nem áll szándékában lemondani a szórakozásáról.

A barna hajú lány ezt észrevette, s közelebb lépett egyet a feleselőhöz. Rászegezte zöld szemeit, és lassan Elliot mellé állt, ezzel jelezve, hogy nem tartja tisztességesnek a viselkedésüket.

- Vigyázz onnan, kislány! A barátom még meg talál ütni téged! – figyelmeztette őt a bandavezér, majd megpróbálta elrántani őt a csatatérről.

- Eressz el! – tépte ki a karját dühösen a fiú szorításából, aztán mindenki legnagyobb meglepetésére méretes pofont adott a főnöknek. A banda többi tagja megkövülten nézett a megszégyenült fiúra, aki felcsóválva megindult a játszótér felé, remélve, hogy talál másik céltáblát a jól irányzott ütéseinek.

A tömeg hamar szétszéledt, hiszen már nem volt semmi látnivaló a számukra. Elliot felugrott a földről és nekilátott leporolni a ruháját. Nem volt egyszerű feladata, mivel az nem csupán foltos lett néhol, hanem el is szakadt pár helyen. Mikor belenyugodott az újabb tönkretett ruha tudatába, felpillantott, és meglepette konstatálta, hogy a lány, aki kiállt mellette még mindig ott van és nézi őt.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, belenézett a zöld szemekbe, melyek barátságosan csillogtak. Elliot magában megjegyezte, hogy a lánynak nagyon szép és különleges szemei vannak, s amikor rájuk nézett valamiféle nyugalom járta át a testét.

- Ezek mindig így viselkednek veled? – kérdezte a lány néhány másodpercnyi hallgatás után, mire a fiú lassan bólintott. – Miért nem ütöttél vissza?

- Nem szeretek verekedni – vonta meg a vállát Elliot, aztán körbenézett, s látta, hogy a könyvei az iskolaudvaron maradtak, méghozzá nem a megszokott állapotban.

Az összes szanaszét hevert a földön, s azt a látszatot keltette, hogy a birtokosuk egy trehány kisgyerek, aki nem vigyáz a holmijára. A fiú tett egy óvatos lépést a kapu felé, ám mikor meglátta a tőle nem messze álló bandát, megtorpant.

- Ne foglalkozz velük! – lépett oda mellé a lány, majd Elliot nyomában elindult az iskola parkja felé, hogy segítsen összeszedni a szétszórt köteteket. Szerencséjükre a nagyok nem figyeltek rájuk, mindössze egy fintort eresztettek meg feléjük, mikor elhaladtak mellettük.

Rengeteg tankönyvet és füzetet kellett felszedegetniük a földről, de gyorsan végeztek a pakolással, és kisiettek az utcára. Megálltak az egyik sarkon, aztán lepakolták a könyveket az egyik alacsony kerítésre, hogy ne kelljen kézben tartaniuk őket.

- Milyen érdekes! – jegyezte meg a lány, mikor megpillantotta, hogy az iskolai könyvek között egy más jellegű kötet is helyet foglal. Felemelte, hogy jobban szemügyre vehesse, majd fel is lapozta. Egy ismeretterjesztő mű volt, amely régészeti kategóriában íródott, ezt a területet ölelte át. – Ezt a könyvet ismerem.

- Tényleg? – lepődött meg Elliot. – Honnan ismered?

- Apukám olyan területen dolgozik, ahol ez egy alap olvasmány.

- Igen? Az én apukám is hasonló területen dolgozik. Nem is tudtam, hogy rajta kívül van más ilyen kutató a városban!

- Eddig nem is volt – rázta meg a fejét a lány. – Most költöztünk ide, apa egyik régi munkatársa, barátja hívott ide minket. Valami érdekes kutatásba kezdett bele, és megkérte apát, hogy segítsen neki…

- Tényleg? – kérdezett vissza döbbenten a fiú. Mikor az első meglepetése elmúlt, felvonta szemöldökét, majd ránézett a vele szemben álló lányra. – Milyen messze laktok attól a professzortól, akivel apukád dolgozik?

- A szomszédban lakik… - nézett rá Elliotra homlokráncolva. – De miért…?

- Mi is a neved? – kérdezte a fiú.

- Ruby Lightning – válaszolt a lány, majd hirtelen elkerekedtek a szemei. Kérdezni szeretett volna, de nem volt elég gyors, ugyanis Elliot már megelőzte a válasszal.

- A nevem Elliot Grant! Az én apukám hívta ide a tiédet.

- Milyen kicsi a világ! – vigyorodott el a lány. – Tegnap voltam nálatok, de téged nem láttalak…

- Nem voltam otthon. Wesley, apa asszisztense, elvitt egy kiállításra.

- Anyukád mesélt rólad – mosolygott Ruby, miközben elindultak. – A hallottak alapján nem ilyennek képzeltelek.

- Miért? – csodálkozott el Elliot, miközben helyes irányba igazította a lányt, aki rossz helyen készült befordulni. – Mit mondott anya?

- Azt, hogy nagyon okos vagy és a többiek nem szeretnek. Egy unalmas, pápaszemes, okoskodó kölyökre számítottam, de szerencsére nem voltak jók a megérzéseim.

- A szememnek semmi baja nincsen! – csattant fel Elliot. – Mégis mi okból kifolyólag képzeltél ilyennek?!

- Nem tudom. Valahogy ez jutott eszembe – nevetett Ruby a fiú morcos fejét látva. – Annyi érdekes szerzetet láttam már, és azt hiszem, hogy ezek után már semmin se fogok meglepődni!

- A sok fura szerzetet mire értetted? – kérdezte Elliot.

- A hét kontinensből héten megfordultam már, hosszabb-rövidebb időre… Apa munkája miatt állandóan utazunk.

- Ó, értem – bólintott a fiú egy kissé csalódottan. – Itt meddig maradtok?

- Nem tudom. Apa itt szeretne megállapodni, azt mondja, hogy belefáradt már a sok utazgatásba. Szerintem pedig nem bírja sokáig egyhelyben… Mondd csak, lehet itt valami érdekeset csinálni? Vagy ez csak egy unalmas kisváros? Te tudod, hogy milyen kísérleteket csinálnak a felnőttek? Én tudok pár dolgot, de nem mindent. Szerinted tényleg létezett egy másik civilizáció? És te? Rólad még semmit nem tudok! Mesélj egy kicsit magadról! Nagyon kíváncsi vagyok mindenre!

- Na jó, gyere be! – mosolyodott el Elliot, majd kinyitotta a házuk ajtaját, ugyanis időközben elérkeztek ahhoz a helyhez, ahol útjaik elválltak volna…